Dr. Slachta Krisztina „Rokonlátogatók” című könyve 2020-ban jelent meg a Kronosz Kiadó gondozásában. A kötet pécsi bemutatóját a pandémia korlátozásai, majd a Lenau Ház felújítási munkálatai hiúsították meg. Annál nagyobb várakozással készültünk a beszélgetésre, melyet Dr. Márkus Beáta, a PTE Német Történelem és Kultúra Délkelet-Európában Alapítványi Tanszék adjunktusa folytatott a szerzővel.

A II. világháború és 1956 után a megmaradt német kisebbség szinte láthatatlanná vált az országban – kerülték a nyilvános nyelvhasználatot, nem vallották magukat németnek – hogyan válhattak mégis „ellenséggé”?

Az állambiztonság igyekezett fenntartani a hidegháborús és “ellenforradalmi” viszonyokat, ahol csak lehetséges volt, ellenséget keresett – és talált. Az 1960-as évek elejétől egyre nyitottabb utazási lehetőségek révén a kitelepített németek és itthon maradt rokonaik kapcsolattartására, a svábok utazásaira felfigyelt a magyar állambiztonság. Az elűzött vagy elmenekült német származású egykori magyar állampolgárok már nyugati rokonlátogató turistaként érkeztek az országba, háztartási gépeket, ruhaneműt, nylon harisnyát, rúzst hoztak ajándékba az itt élő rokonoknak. A 60-as években előfordulhatott az is, hogy a magyarországi németek több hónapig dolgozhattak Németország nyugati felén, ezt követően pedig akár egy használt nyugatnémet autóval térhettek haza sváb falujukba. Ezt az állambiztonság ellenséges, nyugati fellazító politikaként értékelte.

Az ügynökök, kémek, megfigyelések korszakát kutatta és dolgozta fel kötetében Dr. Slachta Krisztina. „Hivatalosan a kitelepítés 1946 és 1948 között zajlott, és sokszor úgy gondoljuk, 1948 után ez a fejezet lezárult. Valójában viszont abból kifolyólag, hogy a magyarországi német kisebbség gyakorlatilag kettészakadt, és országhatárok választották el őket, számos olyan új probléma, nehézség keletkezett, ami évtizedekig meghatározta/megnehezítette az érintettek életét. Így ez a rokonlátogatás jelenség tulajdonképpen a kitelepítés okozta diszkrimináció folytatása volt más eszközökkel. Fontos lenne, hogy ennek az időszaknak a történetét is elkezdjük gyűjteni, kibeszélni, ami sokak számára talán nem tűnik annyira érdekesnek, mint a 40-es évek, vagy nem tűnik történelemnek, mert még sokan emlékeznek az eseményekre – de pont ezért kell a forrásokat, történeteket, dokumentumokat most összeszedni és feldolgozni, amíg még van, aki emlékszik rá.” – foglalta össze véleményét röviden Dr. Márkus Beáta.