Búcsúzunk
Novemberben hunyt el Alföldi Albert (1939 – 2023), népművelő – Szauter Terézia nekrológja
Vannak kortalan emberek. Akik már fiatalon bölcsességet árasztanak, és idős korukban is fiatalos derűvel töltik meg a teret, ahol tartózkodnak. És mivel kortalanok, úgy érezzük, mindig itt voltak, leültek hozzánk és meséltek, ezért azt képzeljük, hogy történeteiknek, az ő történetüknek sose lesz vége. Majd megdöbbenünk, amikor mégis… Ezek a gondolatok kavarogtak bennem, amikor eljutott hozzám a hír, hogy életének 84. évében elhunyt id. Alföldi Albert, nekünk Berci bácsi.
Olvasom a híradásokat a haláláról, az életéről: Szegeden született 1939-ben, az általános iskolát és a gimnáziumot Orosházán végezte; 1966-ban színjátszó-rendezői képesítést szerzett, majd művelődési ház igazgatóként dolgozott Újkígyóson, Dunapatajon és Hajóson. A rendszerváltás után 1994 és 1998, illetve 2004 és 2010 között szocialista színekben parlamenti képviselő volt. Országosan és határainkon túl is ismert, elismert népművelő-politikus.
Olvasom a tényeket, és olyan érzésem van, mintha valaki egy europass-önéletrajz segítségével próbálna bemutatni egy – a szó legnemesebb értelmében vett – európait. „Az igazat mondd, ne csak a valódit” – visszhangozza József Attila sorait a hiányérzetem. Megpróbálom hát megragadni a „valódit”, és képzeletbeli ecsettel szubjektív portrét festeni Berci bácsiról.
Nem tudok festeni. Pedig hajósi lányként az 1978 óta minden nyáron megszervezett képzőművészeti alkotótábor közelében nőttem fel, amelynek Berci bácsi volt a motorja. A készülő portréhoz sorvezetőül fiatalkori emlékeim szolgálnak, a színeket pedig az „Öreg” sokszor hallott történetei adják.
1963, Hajós: a Nagykocsma helyén Művelődési Ház épült. Egymás után több hajósi fiatalember próbált életet lehelni a falu közepén álló szocialista kultúrházba, kevés sikerrel. Majd 1968-ban Hajósra költözött családjával az akkor huszonéves népművelő, Alföldi Albert. Neki se volt könnyű dolga. A zárt közösséget alkotó hajósi népet „művelni” nem volt egyszerű. Hiszen, ha nem akarták, hogy a „gyüttment” – ahogy Berci bácsi szerint nevezték, a „pacsker” – megértse őket, svábul mondták. Kezdetben ők sem értették, hogy a mindig beszélgetni akaró fura fiatalember mi végre gyűjti össze a házak padlásán porosodó, értéktelen csuprot, kolompot. Merthogy érdekesnek, értékesnek találta. Ahogy sok minden mást is a hajósiak életéből, szokásaiból, kultúrájából, amit igyekezett minél jobban megismerni és megismertetni. Akár magukkal a helyi lakosokkal is, akik sok esetben Berci bácsi közreműködésének köszönhetően csodálkoztak rá saját értékeikre.
Feleségével, Magdi nénivel együtt segítette a már 1963 óta működő sváb néptánccsoport munkáját: koreográfiákat rendelt, minősítésre készültek, fellépéseket szervezett nekik belföldön és külföldön egyaránt. Otthont adott a csoportnak a Művelődési Házban, ahogy sok más kulturális, sport- vagy ifjúsági közösségnek is. Legkülönfélébb ötleteivel vonzotta az embereket: beengedte például a nagy, falusi lakodalmakat – melyeket előtte házaknál, ideiglenesen felépített sátrakban tartottak – a „kultúra fellegvárába”. Aztán aki már egyszer betért a „kultiba”, legközelebb talán színházi előadásra is eljött. Mert az is volt, többek között német nyelvű Peer Gynt előadás a nyolcvanas évek elején. De volt a „művházban” helyi fiatalokból szerveződött színjátszó csoport, aztán ott működött a könyvtár, a zeneiskola, a makramé szakkör, a karate klub és sok más egyéb. Alföldi Albert az országosan híres „nyitott ház” mozgalomnak is meghatározó szereplője volt, amely a legkisebb falvakban is felépített, de a hétköznapok során üresen kongó kultúrházakat a települések „életterévé” tette.
Még nagyobb élet volt hétvégén a művelődési otthonban, amikor megtelt fiatalokkal. Mert Berci bácsi nem csak a hagyományokat tisztelte és a klasszikus kultúrát terjesztette, hanem nyitott volt a szubkultúra irányában is: felismerte például, hogy az ifjúság körében egyre népszerűbb rockzenét nem szidni és tiltani kell, hanem érdemes megismerni és befogadni. Így történt, hogy a manapság „nagy öregeknek” számító zenekarok még szinte kezdőként mind megfordultak a hajósi Művelődési Házban (a teljesség igénye nélkül: Omega, Piramis, P. Mobil, Dinamit, Korál, Hobo Blues Band stb.) Az említett bandák kopott farmeros közönsége nem volt túl bizalomgerjesztő a helyi lakosok és a közbiztonsági szervek számára, de Berci bácsi tudta kezelni a helyzetet: megelőlegezte a bizalmat a fiataloknak, és cserébe, soha nem volt nagyobb „balhé” a koncerteken. Sokszor hallottam tőle a történetet, mikor a „buli” után, a parkban ülve 6 hosszú hajú, vad „csöves” békésen osztozott egy mákos kalácson. Ő ezt látta meg, mert mindenkiben az értéket kereste.
Úgy gondolom, sikeres népművelőként az volt a titka, hogy felkutatta és felmutatta a helyi értékeket, a népi hagyományokat, ezeket ötvözte a klasszikus kultúrával és a modern idők áramlataival, majd minderre építve erős közösségeket és új értékeket teremtett.
Jó példája ennek a nemzetközi hírű Orbán-napi borünnep, melynek megálmodója és sokáig szervezője is Berci bácsi volt. Adva volt Hajóson a sváb lakosság életében mélyen gyökerező szőlőtermesztés és borkészítés hagyománya, a hetvenes években leginkább omladozó présházakból álló, de a maga nemében páratlan pincefalu, valamint egy közösség, amely a sok munka ellenére is szívesen ünnepel és szívélyes házigazda. „Az Alföldi” ötlete pedig a következő volt: vegyük rá a hajósiakat, hogy tárják ki a pinceajtókat, hadd kóstolják meg mások is a boraikat. Ne csak a férfiak látogassák a pincéket, jöjjön ki az egész család, a rokonok, ismerősök, és hogy a zene meg a tánc se hiányozzon, hívjunk meg tánccsoportokat, akik a pincefalu terein szórakoztatják a látogatókat. Mindez olyan jól sikerült, hogy 1981 óta minden évben megrendezik borünnepet, amelyet a modern fesztiválok, falunapok, akár a Bajai Halfőző Fesztivál mintájául szolgáló rendezvénynek is tekinthetünk. Rengeteg bel- és külföldi látogató jön el Hajósra, több ízben felléptek az Orbán-napon testvértelepülések kultúrcsoportjai is. Mindez arra motiválta a hajósiakat, hogy építsék, szépítsék a présházaikat, és mutassák meg országnak-világnak azt az egyedülálló kincset, amellyel rendelkeznek: Közép-Európa legnagyobb pincefaluját. Berci bácsi is örült a sikernek, a rendezvény nemzetközi hírnevének, de amikor megkérdeztem tőle, hogy miért fontos neki a borünnep, akkor egy hajósi néni szavait idézte: „Tudja, Berci, hogy miért jó az Orbán-nap? Mert amíg nem volt, addig a családunk távol lakó tagjaival csak feketében, temetéseken találkoztunk.”
Mindazt, amit még felfedezett, megteremtett, egy szubjektív portré keretében lehetetlen ábrázolni. De hogy ne legyen torz és hiányos a képe, néhány ecsetvonásra még mindenképpen szükséges. Az eddig leírtak alapján azt hihetnénk, hogy Berci bácsi csak Hajóson alkotott. Ez annyiban igaz, hogy élete végéig ezen a településen élt. De kisugárzása az emberi kapcsolatok építése és a művészet ereje által messze túlmutat a kisváros határain. A már említett képzőművészeti tábor ugyanis fáradhatatlan szervező munkájának köszönhetően több évtizeden keresztül reneszánsz alkotó-műhelyként működött, ahol a világ különböző részéről érkező művészek alkottak olyan világhírű mesterek útmutatásával, mint Tóth Menyhért vagy Matteo Massagrande.
Volt még egy „gyermeke” Berci bácsinak, „akire” nagyon büszke volt, az pedig a Hajós, Hirrlingen és Minerbio között 1988-ban megköttetett hármas testvérvárosi kapcsolat, amely az ő „bábáskodása” mellett született még abban a korban, amikor Németországot és Olaszországot „vasfüggöny” választotta el Magyarországtól. Berci bácsi mélyen hitt benne, hogy a barátság, a magunk és az egymás kultúrájának ismerete, tisztelete összekötő kapocsként működik. Ennek szellemében élt és munkálkodott ez a bölcs és derűs hajósi, magyar és európai EMBER, akinek története véget ért, de példája és történetei velünk élnek tovább.
