Szentmisével és koszorúzással egybekötött megemlékezést tartottak január 19-én, a magyarországi németek elhurcolásának és elűzetésének emléknapján a Veszprém vármegyei Márkón.

A magyar Országgyűlés 2012-ben nyilvánította január 19-ét a magyarországi németek elhurcolásának és elűzetésének hivatalos emléknapjává. Ezzel Magyarország lett az első európai állam, amely hivatalosan elismerte a német kisebbség 1944/1945-ös üldöztetésének igazságtalanságát. A dátum azért szimbolikus, mert a jogaiktól, állampolgárságuktól és vagyonuktól megfosztott és elűzött magyarországi németek első transzportja január 19-én indult Budaörsről. Összesen mintegy 200 000 embert vagoníroztak be és deportáltak.

„1946. január 20-án kellett lakóhelyünket könnyek között, bánatban elhagyni. (…) Budaörs vasútállomásán marhavagonokba raktak minket, melyekben kis kerek kályha állt. Farkasordító hideg volt” – a budaörsi Josef Hauser így emlékszik vissza a történtekre. A Biatorbágyról származó Franz Bruckner pedig ekképp: „A vasútállomás tele volt gyászoló emberekkel. A pap, Bokor József búcsúmisét celebrált az állomáson, és még utoljára megáldotta híveit. Még egyszer átölelték egymást szülők és gyerekek, testvérek, szomszédok és barátok. (…) Aztán rácsatolták a szerelvényre a mozdonyt. Erre Oszfolk József azon hirtelenjében összehívta zenészeit és egy utolsó szívszaggató üdvözletet játszottak a hazájukat elvesztetteknek: a magyar himnuszt. Zúgott az ’Isten, áldd meg a magyart’.”

Az idei állami megemlékezés keretében tartott emlékmisét a márkói római katolikus templomban főtisztelendő Nagy Károly címzetes apát, kanonok celebrálta. Ezt követően megemlékező gondolatokat intézett a megjelentek felé Hartmann Antal, Márkó község polgármestere és Soltész Miklós, a Miniszterelnökség egyházi és nemzetiségi kapcsolatokért felelős államtitkára. Az eseményen részt vett Ritter Imre német nemzetiségi országgyűlési képviselő is.

Soltész Miklós a megemlékezésen kiemelte: a kollektív bűnösség teljes mértékben elfogadhatatlan. Az államtitkár hangsúlyozta: az első és a második világháború pusztításai, az azokat követő – béketárgyalásoknak nem nevezhető – diktátumok, valamint a két szörnyű ideológia – a nemzeti és az internacionalista szocializmus – milliók szenvedését és nyomorát okozta. A németség úgymond szervezett és humánus áttelepítése emberiség elleni gaztett, bűn volt. Majd arról beszélt: ami most zajlik a világban, egy újabb, de még pusztítóbb világégéshez vezethet.

Englenderné Hock Ibolya, a Magyarországi Németek Országos Önkormányzatának elnöke beszédében úgy fogalmazott: a megalázott, jogaiktól és vagyonuktól megfosztott német származású magyar állampolgárokat évszázadokkal korábban választott hazájuk cserben hagyta.

„2012. óta január 19. állami emléknap Magyarországon, amelyen elűzött német származású honfitársainkra emlékezünk. 1946-ban ezen a napon hagyta el az első szerelvény a vagon oldalára írt mondattal: “Isten veled édes hazánk” a megalázott, jogaiktól és vagyonuktól megfosztott német származású magyar állampolgárokkal a budaörsi pályaudvart. Évszázadokkal korábban választott hazájuk cserben hagyta őket. Ezt az első vonatot még számos követte nyugati irányba, de megelőzte őket számos kelet felé, amelyek a kényszermunkára hurcoltakat szállították a Szovjetunióba, s akik szenvedése már korábban, 1944 nyarán kezdődött.

Elűzetés és elhurcolás. Alig van család, akit ne érte volna vagy az egyik vagy a másik csapás. Számomra is az emlékezés jegyében telik ez a nap: még hallom, amikor apai nagyanyám édesanyja, a húga és annak családja elűzéséről beszél, hogy húsz évvel később hatéves gyerekként megismerve Németországban élő dédanyámat nem értettem, hogy miért hív bennünket a „mi magyarjainknak“ s mi őket a „mi németeinknek“, ugyanakkor közös nyelvet beszélünk. Még hallom, ahogy a kényszermunkára elhurcolt anyai nagyanyám azt mondja egy nem szeretett ételre: megennéd te ezt még, ha Oroszországban lennél.

Az emlékezés azt jelenti, hogy történelmi eseményekre emlékezünk, ezeket az utókor szemével értékeljük, de azt is jelenti, hogy kicsi, mindennapi emlékekbe is kapaszkodunk. A személyes emlékek tartást és érzelmi töltetet adnak, a tényeket más, személyes megvilágításba helyezik. Fontos, hogy legyen egy emlékhely, mint ez az emlékmű itt, ahol emlékezhetünk, ahol elhelyezhetjük a kegyelet virágait, ahol kötődést érezhetünk az elhurcoltakkal akkor is, ha nem ismertük őket. Érezhetjük a békét, amit magukkal és a világgal kötöttek, de érezhetjük azt a kötelességet is, amit ránk róttak. A múlt felkutatásának kötelességét: tudjuk, hogy mit éltek át nagyszüleink, szüleink, tudni akarjuk egyáltalán? Így kellene, hogy legyen. A német nemzetiségünk fennmaradásáért való küzdés kötelességét: Mit teszünk érte? Teszünk érte, vagy csak nagy szavakat használunk? Mindegyikünknek tennie kellene érte tudása és képessége szerint. A gyerekeink nevelését elődeink szellemisége és értékrendje szerint, akik szenvedtek azért, mert németek. Ez is kötelességünk és hatalmunkban áll, hogy megtegyük.

Most, hogy sem nekünk, sem a gyerekeink és unokáink számára semmi nem áll annak az útjában, hogy kiálljunk származásunk mellett, mégis sokszor nem tesszük ezt, s ez elszomorít. Nagy reményekkel néztünk a népszámlálás elé, de az eredményt látva csalódnunk kellett, hiszen egy jelentős csökkenést mutat, úgy a nemzetiséghez tartozás megvallása, mind a nyelvhasználat terén. Még soha nem volt annyi lehetőségünk a kulturális autonómiánk megélésére, mint ma, annyi lehetőségünk gyerekeink intézményes nevelésére, mint ma, mégis hanyatló tendencia mutatkozik a számokban. A népszámlálás kimenetele figyelmeztet bennünket feladatainkra. Amikor többes szám első személyt mondok, úgy is gondolom, hogy mindannyiunk feladata: minden helyi és országos képviselőnké, minden pedagógusé, de minden szülőé és nagyszülőé is, akik arról kell, hogy gondoskodjanak, hogy az identitás belülről fakadjon és ne üres frázis legyen.

Alapvetően optimista vagyok jövőnket illetően, de ezt a hitet meg kell erősítenünk határozott és tudatos cselekvéssel, mindenekelőtt a mindennapjainkban. Júniusban lehetőségünk lesz tanúbizonyságot tenni hovatartozásunk megvallásáról azzal, hogy nagy számban veszünk részt a nemzetiségi választáson. Mutassuk meg, hogy nem lettünk kevesebben! Ezzel tartozunk mindazoknak, akikre ma itt emlékezünk, és akik a mainál sokkal nehezebb időkben vállalták németségüket, ez elégtétel lenne számukra.”

Fotók: Ludwig Grund / Zentrum.hu, MTI/Vasvári Tamás