„Gyerekkoromtól fogva nagyon-nagyon akartam írni” – interjú Mesterházy Balázzsal

A siófoki születésű Mesterházy Balázsnak tavaly jelent meg az ötödik, Penészes isten című kötete. A verses regény apropóján mesélt Siófokról, egészségről, irodalomról és egy helyről, ahol akár nagyregény is születhet.

Szép lenne úgy kezdeni egy interjút, hogy „megszülettél…”, s el is fogunk jutni odáig, de, mert kerekesszékben ülve nyitottál nekem ajtót, tisztázzuk először a fizikai állapotodra vonatkozó kérdéseket…

2006-ban zsibbadt le először a lábam, olyan érzés volt, mintha lefagyott volna. Szédültem is kicsit. Akkoriban állami felsővezető voltam, helyettes államtitkári poszton kabinetfőnökként a kulturális tárcánál, ennek köszönhető, hogy egy kivizsgálási protokoll során megtalálták, mi a bajom. Szklerózis multiplex. De addigra már annyira jól voltam, hogy a diagnózisnak nem tulajdonítottam nagyobb jelentőséget, és sajnos az akkori orvosom is meghagyta nekem a választás lehetőségét, hogy mit tegyünk a betegségemmel. Mintha nekem ezt tudnom kellett vagy lehetett volna. Én akkor azt mondtam, hogy ne tegyünk semmit. Borzasztó, egy ilyen döntést nem szabadna egy hozzá nem értő betegre hagyni. Mivel tehát nem kaptam akkor megfelelő kezelést, 2008 nyarán rosszabbodott az állapotom, akkor le is bénultam, bekerültem a siófoki kórházba. Ezt követően még rendbe raktam magam – rengeteget úsztam, sokat sportoltam –, és két lábon folytattam az életemet 2019-ig, amikor egy reggel arra ébredtem, hogy nem tudok önállóan járni. Ha megpróbálom, akkor elesem. Ekkor hazamentem Siófokra a szüleimhez, hogy kipihenjem magam… De a betegség progressziója nem volt letagadható, minden részem, sejtem, az immunrendszerem felmondta a szolgálatot, egyszerűen nem működtem rendesen. Így könnyen kaptam egy tüdőgyulladást, amiből már nem tudtam úgy kikeveredni, hogy ne kerekesszékben kelljen élnem. Egy ilyen helyzetben a legkisebb gyulladás is károsítja az idegpályákat, nemhogy egy hosszan elhúzódó tüdőgyulladás.

Amikor összeszedtem magam, beruháztunk egy viszonylag komolyabb „aktív székre”, egy olyanra, amivel lehet önálló életet folytatni… Azóta is mozgok, amennyit tudok. Nyaranta, ha lehetőségem van rá, sokat úszom a Balatonban. Ez azért is természetes nekem, mert előbb tudtam úszni, mint járni. 1974 februárjában születtem Siófokon, s anyukám már fél évesen úszni vitt. Mostanra úgy alakult, hogy még úszom, de járni már nem járok.

Ezen a ponton vissza is kanyarodhatunk a korai éveidhez. Mennyire voltál „balatoni gyerek”?

Anyukám sok generációra visszamenőleg siófoki, de azt szoktam mondani, hogy én pánbalatoni vagyok, mert apám az északi partról származik. Ahogy említettem már, Siófokon születtem, ott is jártam általános iskolába, és középiskolás koromban kerültem el Tolna megyébe.

Álljunk meg siófoki kezdeteknél, hiszen te még a rendszerváltás előtti időkben szocializálódtál. Milyen volt az akkori Siófok?

Erre a kérdésre kettős a válasz, és azt hiszem, a saját emlékeimre támaszkodva nem tudom megítélni, hogy milyen volt az a kor. Egyszerűen azért, mert gyerek voltam, aki el akart kerülni onnan. A Balaton vonzásától eltekintve nem éreztem a helyemen magamat, nem találtam meg azt a közeget, ami igazán befogadott volna. Ugyanakkor, ha zsigerből válaszolnék, azt mondanám, hogy minden iszonyúan jó, ami eggyel távolabb van a haláltól, mint ahol most vagyunk. Ezt nevezhetjük nosztalgiának is, és ezért elképesztően szépnek érzem – innen nézve – azokat az időket. Erős, fiatal gyerek voltam, akit tizenhárom évesen a serdülő röplabda válogatottba is hívtak. Hogy a francba ne gondolnám utólag, hogy jó volt?! Mindenesetre emlékszem, akkoriban nagyon-nagyon igyekeztem elkerülni innen.

Lehetnek mentségeim, de amikor az életrajzodban láttam, hogy hová jártál gimnáziumba, térképet kellett elővennem. Meg kellett néznem, hogy hol van Gyönk! Ennek a településnek a nevét én még életemben nem hallottam…

Nem csodálkozom ezen, de azért az a világ egyik legérdekesebb dolga, ami Gyönkön történt a rendszerváltás előtt. Ott volt az ország első négyéves német-magyar kéttannyelvű gimnáziuma. Ide már úgy kellett tehát menni, hogy valamennyire tudsz németül. 1988-ban kerültem Gyönkre, a nagyjából kétezer lakosú, Tolna megyei faluba. Hallatlanul furcsa volt szembesülni az ottani provincializmussal, amit még siófokiként is sokkolónak éreztem. Másrészről viszont, ha végigmentél az utcán, szembejöttek veled a tanári kar stuttgarti, grazi, kölni, berlini tagjai… Öt-hat év múlva, ha valamit nem találtam az egyetemi könyvtárban, akkor levonatoztam Gyönkre, és a berlini lektor leemelte a polcáról a könyvet, amire szükségem volt. A tanári kar magyar része is a nagyvárosokból – Szegedről, Pécsről, Budapestről – gyűlt össze ebben a tolnai faluban… Zbigniew Namysłowski, Coltrane, Philip Glass zenéit hallgattuk, meg Chopint Rubinstein előadásában, de szólt a Led Zeppelin is, na és persze az akkori sztenderd gigászok, Metallica, Guns N’ Roses, Red Hot Chili Peppers. Olyan kulturális pezsgés volt ezen a lehetetlen, elzárt kis helyen, hogy már akkor Tarkovszkij Sztalker című filmjét kerestük, amikor még arról sem volt fogalmunk, hogyan kell megborotválkozni. Furcsa, regénybe illő gazdagság volt ez. Itt alakultak ki azok az emberi és kulturális talapzatok, amelyekre a mai napig támaszkodom, amin épülök.

Amikor Gyönkre kerültem, a huszonkét fős osztályban azt láttam, hogy heten jöttek Budapestről, ketten Siófokról, de volt, aki Debrecenből, s akadt, aki Keszthelyről, Zalaegerszegről vagy éppen Miskolcról került oda. Ahogy a tanárok, úgy a diákok is sokfelől érkeztek, s így egy olyan jóféle koktél keletkezett, amiben egyrészről egyfajta falusias-otthonos mikroklíma alakult ki, másfelől a vidéki kistelepülésekre gyakran jellemző provincializmus helyett ez ott egy európai sziget volt. Így eshettek meg olyan csodák, hogy a gyönki gimnázium diáknapján a bonni tanár projektjének keretében Esterházy Péter és Göncz Árpád jöttek el. A bonni tanár fekete bőrű zimbabwei felesége ott koktélozott a stuttgarti tanárunk thaiföldi feleségével… Mi pedig megszoktuk, hogy a mindennapokban egy jó este legalább három nyelven zajlik-csobog Tolna megye hátrányos helyzetű sarkában.

Így még furcsább, hogy soha nem hallottam Gyönkről.

A helyieknek nagy szerepük van abban, hogy nem ismert a falu neve. Jellemző, hogy nekem egy könyvtáros barátom kellett ahhoz, hogy 2018-ban kiderüljön számomra, hogy Esterházy Péter anyai ágon tősgyökeres gyönki. Erről nem szokott szó esni. Az apai ágról sokat tudunk, de arról, hogy a herceg elvett egy gyönki lányt, s ebből a frigyből megszületett minden idők egyik legnagyobb magyar prózaírója… Ha én gyönki polgármester lennék, biztos kihasználnám ezt a tényt, hogy ismertebbé tegyem a falumat ‒ vagyis most már városomat. Gyönk ugyanis 2009 óta, bár semmivel nem lett más és nagyobb, de városi rangú település.

Milyen volt a rendszerváltás Gyönkről nézve?

Amikor Szűrös Mátyás kikiáltotta a köztársaságot, akkor mindenkit – lányokat és fiúkat együtt – betereltek a fiúkollégium videó-szobájába, mert a többi teremben nem volt tévé. Mindenkinek fontos volt ez a pillanat, nekem akkor elsősorban azért, mert fényes nappal, az iskolában, teljesen legálisan Vadász Kata ült az ölemben. Nem volt tudniillik elég szék a teremben.

Az irodalom felé fordulásod, az írás már Gyönkhöz kötődik? Vagy már Siófokon is…?

Hét-nyolc évesen már írtam, és meglehetősen bensőséges viszonyom volt a nyelvvel. Olvasni úgy tanultam meg – és ez a felnőttektől nagy türelmet igényelt –, hogy az utcán az utolsó cégtáblát is felolvastam. Hangosan. Mindmáig azt mondom, hogy aki nem úgy ír, hogy minimum józsefattilai szintű szöveget akar létrehozni, az hagyja is abba. De az is hagyja abba, akinek ez állandóan ott motoszkál a fejében. Az olyan, mintha állandóan arra figyelnél, hogy lélegzel. Baromság. Szóval, ez a kiindulási alap, de nem szabad előtérben lenni. Az igazán fontos érzés az, hogy „megdöglesz, ha nem írhatsz!”. Ez a kifejezésvágy szerintem minden művészet, sőt, minden alkotás sajátja. Én az írásban tudom megélni ezt, de teljesen normális, ha más meg másban. Van olyan ismerősöm, aki úgy tud beszélni a könyvelésről, hogy még engem is elvarázsol: ő ebben éli meg az alkotást.

Mik voltak kölyökkorod olvasási kulcsélményei?

Faltam a könyveket. Édesanyám legjobb barátnője magyartanárnő volt Szabadiban, Hajsó Gusztávné, ez volt kiírva az ajtajára, de mindenki csak Ducinak hívta, így én is. Mi a harmadikon laktunk a Tanácsház utcában, ő pedig a másodikon. Nála láttam először padlótól plafonig érő, teljes falakat beborító könyvespolcokat. Sok mindent, klasszikusokat is neki köszönhetően olvastam el már egészen korán. Ami nagyon meghatározó élmény volt, az a Karl May-könyvek és Rejtő Jenő. Rejtő kapcsán tapasztaltam meg később a gyönki történelemtanárom igazságát, miszerint „nemcsak az a kérdés, hogy mit olvas az ember, de az is kérdés, hogy mikor”. Rejtő fantasztikus volt tizenöt évesen, de amikor húszévesen próbából újraolvastam, akkor nem kötött le annyira. Kölyökként viszont nagyon fontos volt a nyelvi lubickolás élménye.

Volt olyan könyv, amit korábban olvastál el, mint kellett volna?

Zsoldos Péter például ilyen volt. Ma úgy gondolom, hogy Isaac Asimovval azonos szintű sci-fi szerző volt, akinek a könyveit leemeltem Duci polcáról. De olvasás közben rettegtem. Nyilván nem értettem meg a lényegét.

Gyönkön volt egy testnevelés-matematika szakos tanár, igazi apafigura volt akkor nekünk, máig közeli jóbarát. Viszonylag gyorsan elkezdtünk hozzá járni, amikor odakerült. Ő az, aki a filmeket, a zenéket mutatta, és a kezünkbe adta a könyveket – például az Alexandriai négyest, Hamvas írásait, Boris Viant. Gimnáziumban nem lehetett már szó arról, hogy bármi korai lehetett volna. Az iskolás éveim alatt nekem flow-élményt jelentett az olvasás.

Milyen jó, hogy erre most már van szavad.

Persze, akkor ezt nem tudtam, csak annyit éreztem, hogy várom, hogy az iskolából hazamenjek végre és újra olvashassak. Ha egy író (Karl May, Verne Gyula, Fekete István) beszippantott, akkor – a siófoki könyvtárosok a megmondhatói – végigolvastam az összes kötetét. Az volt az élet!

Ilyen gyerekkor és ilyen előzmények tükrében azt kell mondanom, hogy meglepően későn kezdtél el publikálni. Sasszézzunk végig azokon az éveken, amik az érettségi után következtek, s jussunk el odáig, hogy írások kerülnek ki a kezed alól. Leérettségiztél Gyönkön…

…aztán felvettek Budapesten a jogi karra, ahol nem igazán éreztem jól magam, ráadásul felvettek bölcsésznek is. Édesanyámban volt annyi racionalitás, hogy leültünk és megegyeztünk a következőben: ő mindenben támogat a bölcsészet kapcsán, de végezzem el a jogot. Így utóbbira egyéni tanrend szerint jártam, főleg csak vizsgázni mentem be. És közben nagyon intenzíven belevetettem magam a bölcsészettudományba. Ez azzal járt, hogy magával sodort az elmélet, olyannyira, hogy aztán tanítottam is.

Gyönkről Budapestre kerülve elkezdtem habzsolni az – úgymond – nagyvárosi életet, mindent faltam, a tudást, a mozit, a koncerteket… az Életet. Elmentem például Török Endre Dosztojevszkij és Nietzsche című szemináriumára, s megnyílt előttem egy új világ, hiszen megismertem Török Endre mellett Földényi F. Lászlót, Kulcsár Szabó Ernőt. Igazi rocksztárok voltak ők akkor az ELTE-n és egyáltalán, a szellemi életben. Ennek a tizede is elég volna ahhoz, hogy az ember elköteleződjön. Ráadásul Török Endrével nagyon hamar mélyebb kapcsolatba kerültem, mint ami az egyetemen előadó és hallgató között megszokott. Én voltam például pályafutása alatt az egyetlen, akinek megengedte, hogy az ő előadásán – ahol ő végig dohányzott – rágyújtsak. Persze, ha az embernek korrekt az önértékelése, akkor nem gyújt rá, de maga a gesztus volt fontos. Annyira jóba lettünk, hogy ő volt az első „nagy ember”, akinek megmutattam a verseimet. Török azt mondta, hogy ezek a szövegek olyanok, amelyeket leközölnének a magyar folyóiratok. De ezeket a szövegeket bárki írhatta volna: jobbak, mint a közepes, de nem igazán jók. Az összes addig írt versemet – mindent, amit hétéves korom óta írtam – összetéptem és kidobtam.

Ez az időszak egybeesett azzal, amikor beindult az irodalomelméleti munkásságom. Ráadásul ez a húszas éveim első fele, s vannak közte olyan évek, amelyek voltak annyira súlyosak, hogy jó eséllyel összekeverjem egymással ennek a majd egy évtizednek az éveit. Az Aerosmith énekese nyilatkozta, hogy „a nyolcvanas évek eleje kimaradt”. Valahogy így, a kilencvenes évek eleje nekem is csak hellyel-közzel van meg. Diplomatikusan fogalmazva: távol állt tőlem a karrier-típusú gondolkodás. Akkoriban írni sem írtam.

Értsem ezt úgy, hogy egyáltalán nem írtál? Abbahagytad azt, ami hétéves korodtól fontos volt?

Igen, nem írtam. Nem volt meg a saját hang, ami ahhoz kell, hogy komolyat, sajátot lehessen írni. Aztán, ahogy telt az idő, 2000 tájékán, szinte csak játékból felskicceltem néhány dolgot. Ott megéreztem valamit. Úgyhogy ezeket elkezdtem kidolgozni, mert azt gyomorból, szinte szagminta alapján lehet tudni, hogy ez olyasmi, amit már nem írhatna meg akárki. Ezek olyan szövegek, amelyeket csak én írhatok meg, senki más. És ez a lényege az alkotásnak. Öt év alatt aztán megírtam azokat a szövegeket, amelyeket össze lehetett már rakni kötetté. Akkor úgy gondoltam, hogy olyan kritikust kérdezek meg a szövegekről, aki szakmailag a legmagasabb és kíméletlen szint, aki a lelkem üdvéért nem tompít, finomít a véleményén. Nekem ő volt Margócsy István irodalomtörténész, a ma élő egyik legnagyobb rangú kritikus. Nagy levegőt vettem, és elküldtem a verseket egyrészről Parti Nagy Lajosnak, másrészt pedig odaadtam Margócsynak az egyetemen, hogy legyünk túl a dolgon, derüljön ki, ha vacak a cucc. Parti Nagy tök ismeretlenül visszaírt, hogy „ez nem akármi, ütős”. Margócsy pedig azt mondta, hogy majd ki fogja fejteni a véleményét nyomtatásban, de most azt mondjam meg, hogy milyen típusú ajánlást írjon, melyik kiadónak akarom elküldeni. Így esett, hogy Parti Nagy, Földényi és Margócsy ajánlásával elküldtem a kéziratot kábé öt kiadónak, Csordás Gábor pedig nagyon hamar visszajelzett, hogy a Jelenkornak kell az anyag.

A Feneketlen-tó közelében egy sörözőben találkoztam Csordással, mondta, hogy ő lesz a kötet szerkesztője. Egyből megjelent a lelki szemeim előtt, hogy mekkora közös munka vár ránk: vívunk a vesszőkön, győzködjük egymást, egy-egy szóért harcolva… Ehhez képest Csordás azt mondta, hogy ez az egész rendben van, egyetlen szöveget hagyjunk ki. És ezzel le is zárult a szerkesztés folyamata.

A kötet után megjelent Margócsy István kritikája is, ami – büszkén mondhatom – laudációszerű, nagyon komoly és nagyon pozitív szöveg volt. Akkor úgy éreztem, hogy na, ezzel „ez a hegy is meg van mászva”, többet nem írok! Arthur Rimbaud két kötetet írt, én befejezem az elsőnél!

Aztán mégsem így lett!

A kerekesszék, a szklerózis multiplex sok mindentől megfosztott, viszont visszaterelt az íráshoz. Amikor azt éreztem, hogy nem vagyok egészséges, akkor újra elkezdtem írni. 2015-től publikálok újra, mondhatom, hogy „szétpublikáltam az agyam”. Kötetem jelent meg 2017-ben, ’18-ban, ’19-ben és ’21-ben.

Eddig, legyen szó széttépett és kidobott, vagy nyomtatásban megjelent irodalmi művekről, vagy akár a Szélen balzsam (2006, Jelenkor) és a Soha nem látott bálnák hangja (2017, Kalligram) című kötetekről, mindig versekről volt szó. Aztán valahol felbukkant a próza is…

A Gesztenye placc című kötetben gyönki témájú novellák vannak. Parti Nagy Lajos mondta, hogy a „költő mindig is költő marad”. A költő akkor is költő, ha éppen prózát ír. Esterházy ugyanezt a másik irányból fogalmazta meg, mondván, hogy ő evidens módon prózaíró, és nem is tudna költő lenni. Én azt gondolom, hogy elsősorban író ember vagyok, de inkább költő, mint prózaíró. Persze, ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy ne akarnék másfajta kifejezésmódot találni. Illetve, valljuk be, az is ott motoszkál, hogy az olvasók manapság sokkal több prózát olvasnak, abból is a regényeket kedvelik igazán. Kár lenne tagadni, hogy a szerző szeretné, ha olvasnák a műveit, ráadásul ez volt a témának megfelelő nyelv, a novellaregény pedig megfelelő szerkezetet kínált arra, hogy megfogalmazzam azt, ami velem történt. Ezért tehát belevágtam, prózát írtam.

Az már kiderült, hogy miért kezdtél el viszonylag későn publikálni, ahogy az is, hogy az első köteted után volt egy évtizednyi hallgatás. Mivel telt ez a tizenegy év?

Egyrészt komolyan gondoltam, hogy nem foglalkozom irodalommal, másrészt tényleg lekötött az élet: csajoztam, kabinetfőnök voltam, meg brüsszeli tárgyalódelegációk tagja. Ahogy a mesékben, nagykanállal… Ráadásul annyira jól sikerült a belépésem az irodalmi életbe, hogy talán az is megakasztott. Más, újabb meghódítandó hegycsúcsokat kerestem. Aztán, amikor láttam, hogy a további meghódított hegycsúcsok nagyszerűek, de minden jel szerint meg kellene érkezni valahová, akkor azt vettem észre, hogy a hegycsúcsaim közül – a barátaimon kívül – az írás az, ami igazán fontos. Flow-élményt ad akkor is, ha soha többé nem járhatok két lábon.

Neked, a sportos múltaddal, különösen nagy csapás ez a járásképtelenség.

Képzelheted, hiszen engem röplabda-válogatottba hívtak, aztán Gyönkön csak úgy szabadott kosárlabdáznom, ha a jobbik kezemet a hátam mögé teszem. A járás elvesztése szét tudna feszíteni, össze tudna törni, de nekem van egy képességem, ami átsegít ezen a kilátástalanságon. Én nagyon-nagyon szeretek és akarok élni, és gyerekkoromtól fogva mindig is nagyon-nagyon akartam írni…

…és így jutunk el legutóbbi kötetedig, a Penészes isten (2021, Kalligram) címűig, ami műfaját tekintve verses regény.

A nyelvezete viszi tovább a verses regény élő és létező hagyományát, aminek kapcsán Térey Jánost szokták leggyakrabban emlegetni. Az én szövegemben már felbomlik az a harmonikus ritmikai és rímszerkezet, ami Téreynél még megvan. Ebből a szempontból jobban hasonlít a szöveg Garaczi László verses regényére, a Wünsch hídra. Az én szövegem is rímel, csak nem úgy, én nem ott, ahol az megszokott. A megszólalásmódja sokat merít a hiphopból, a slam poetryből, a nyelvezet a próza és a líra között imbolyog.

A tavaly megjelent könyvnek idén lesznek a bemutatói…

A pandémia miatt tavaly nem lehetett volna megtartani, olyanok voltak a járványügyi szabályok, hogy értelmetlenné váltak az ilyen rendezvények. Most áprilisban lesz a könyvbemutató Budapesten, és nyár elején, az Ünnepi Könyvhéthez kapcsolódva kerül sor a siófoki könyvbemutatóra.

A „Budapest-Siófok-tengely” ezek szerint ma is meghatározója az életednek. Inkább a székesfőváros? Vagy inkább a Balaton?

Az úszás miatt a nyaraimat, vagy a nyaraim nagy részét Siófokon töltöttem az elmúlt években. Most ez megváltozik, mert ugyanebben a házban, ahol most beszélgetünk, és ahol ezt a lakást bérlem a negyediken, sikerült vennem egy földszinti, kertkapcsolatos lakást, ami rövidesen beköltözhetővé válik. Az itteni életemet szeretném úgy kialakítani, hogy elmúljon belőle az állandó átmenetiség. Szeretnék megérkezni. Olyan lakásom lesz, ahol neki lehet állni akár egy nagyregénynek is…

Grozdits Károly

SioPart.hu

N1022