Kalász Mártonra, az iskola névadójára emlékeztek halálának második évfordulóján a sombereki általános iskolában. Az emlékezés koszorúját és mécsesét a diákönkormányzat tagjai helyezték el az emléktáblánál.

Kalász Márton 1934. szeptember 8-án született Sombereken Krisztmann Márton néven és 2021. december 30-án halt meg Budapesten.  

Tízéves koráig csak németül beszélt. Az iskolában is német nyelven folyt az oktatás. A költészettel tanítója révén találkozott, aki gyakran olvasott és elemzett verseket az osztályban.  Abban az időben az ilyen kis falvakban nem nagyon lehetett könyveket találni. Somberek plébánosa Pintz Bálint, aki maga is írt verseket, újságcikkeket, könyveket, hatalmas könyvtárral rendelkezett. Tanítója és a falunk lelkipásztora is keresték a gyermekek között azokat, akik szerettek olvasni, szívügyüknek tekintették, hogy egy tehetséges diák továbbtanulhasson. Így került Kalász Márton a pécsi Nagy Lajos Gimnáziumba, ahol irodalomtanára szintén egy költő, Ágoston Julián lett. Mikor megtudta, hogy Kalász Márton is próbálkozik versírással kíváncsi lett és elolvasta verseit. Sőt továbbküldte őket a Vigiliába, ahonnan biztatást kapott, hogy küldjön még további verseket. Így indult Kalász Márton költői pályája. Okos, tehetséges gyermek volt, akit szorgalom és kitartás jellemzett. Kalász Márton indulásának üzenete nagyon fontos számunkra gyermekként és pedagógusként egyaránt. Az általános iskolai évek fontos alappillérei jövőbeli életünknek. Milyen hatások érnek bennünket, mit tanulunk meg, hogyan és kitől. 

De nemcsak az iskola, még inkább meghatározó minden ember életében a család. A példa, amit óhatatlanul is követünk. Édesapja szintén olvasó ember volt. A 2. világháborúból betegen ért haza. Fia hordta neki a könyveket, amit elolvasott, fiával is elolvastatta és kikérdezte. Olyan volt házuk udvara, mint egy „nyári iskola” – nyilatkozta egyszer. Édesapja jól tudott magyarul, ezért amikor versikék írása közben megakadt, mert nem tudott egy-egy szót magyarul, tőle kérdezhette meg. Édesapját első lektoraként említette.

Michelisz Ferencet idézve, aki a Vigiliában publikált, Kalász Márton és szülőfaluja kapcsolatáról ezt írja: „Kalász Márton megélte a magyarországi német nemzetiségek akkori balsorssal küzdő hétköznapjait, amit regényeiben és verseiben megörökített – hiszen a németek kitelepítése, valamint a székelyek és felvidékiek Somberekre történő betelepítése őt is érintette. A szüleitől és családjától kapott nevelésnek köszönhetően, szorgalma és kitartása révén a magyar kultúrájú beköltözött népcsoportok nyelve hamar megfogta az élénk eszű gyermeket. Az új nyelv, a magyar alakította, átformálta személyiségét, és nyelvtudása hamar elérte társai szintjét.” 

1953-tól publikált Kalász néven, majd hivatalosan is felvette írói nevét. Ösztöndíjasként, majd a berlini Magyar Kultúra Házának munkatársaként, illetve a stuttgarti Magyar Kulturális Tájékoztatási Központ igazgatójaként összesen több mint 15 évet élt Németországban, és alaposan megismerte a német irodalmat is, első írói példaképei viszont magyarok, Illyés Gyula és József Attila voltak. A Magyar Művészeti Akadémia irodalmi tagozatának vezetője szerint: „a két nyelv értékeinek, irodalmának kölcsönös közvetítése által személyisége eleven hidat is jelentett a magyar és a német kultúra között”.

Megbecsülésre méltó a költői, prózaírói és műfordítói munkássága, amely több mint 60 önálló kötetet számlál, köztük megtaláljuk a 70. születésnapjára megjelent 700 oldalas versesgyűjteményt. Első verseskötete 1955-ben jelent meg Hajnali szekerek címmel, utolsó kötete, a Virrasztó – távol a költő 31. verseskönyve.

Kalász Márton évtizedekig gyűjtötte a Magyarországon élő németek múltjára vonatkozó dokumentumokat, visszaemlékezéseket, interjúkat. Prózaíróként a bűnösnek bélyegzett németség meghurcolása foglalkoztatta leginkább. Ez ösztönözte két regény, a Téli bárány és a Tizedelőcédulák megírására. Ezek mellett legfontosabbnak az 1987-es „Ki olvas éjszaka verset?” és 2006-ban megjelent Kezdő haláltánc című versesköteteit tartotta, mert ezekben gyermekkorát és édesapjával kapcsolatos élményeit írta meg.

Szellemi örökségéből megtanulhatjuk a tudás tiszteletét és azt az erőfeszítést, amely minden nagy embert jellemez – egész életén át – a tudás elsajátításának küzdelmeiben. Személyében és munkásságában is példakép lehet mindenki számára. Nem szabad szem elől veszítenünk azon tulajdonságait, amelyeket az életművét elemzők előszeretettel kihangsúlyoznak, szelíd látását, a derűsen elégikus mivoltát, a békességre való igényét, az érzékenységét, a töprengő, tűnődő alkatát, a világhoz való szeretetteli viszonyulását. 

Somberek község vezetői és lakói 2004. augusztus 19-én választották díszpolgárrá, hiszen, amikor csak tehette hazalátogatott szülőfalujába, nővérén és annak családján kívül jó kapcsolatot ápolt egykori polgármesterünkkel Dombai Gyulával, Josef Michaelis helyi költővel, jelenlegi polgármesterünkkel, Csoboth Tamással. 

A Sombereki községi és iskolai könyvtár 2 alkalommal szervezett író-olvasó találkozót. Örömmel fogadta a meghívásunkat és szívesen tett eleget a felkérésünknek. Iskolánk büszkén, tisztelettel és felelősségteljesen viseli a nevét.