A fenti címmel azt akartam hangsúlyozni, hogy bár nem vagyok a kisebbségi kérdés szakértője, azért még van véleményem a helyzetről. Nem tudományos kutatások, politikai beállítottság, vagy pártszimpátia alakította nézeteimet. Én csak egy egyszerű kisebbségi polgár vagyok, aki nem elszigetelten él a társadalomban, hanem figyelemmel kíséri az eseményeket. Sőt, időnként átolvasom a szakirodalmat is. Előadásomban szeretnék néhány olyan dologgal foglalkozni, amely megkerülhetetlen a mai magyarországi szlovák kisebbség helyzetének értékelésekor.

A kisebbséghez tartozásnak megvannak a maga hátrányai

Ha szlováknak vallom magam, kisebbségi sorba kerülök. Tartozhatnék a többségbe is, hiszen nem látzsik rajtam, hogy szlovák vagyok és tökéletesen tudok magyarul. Sőt, sokkal jobban, mint szlovákul. Önként vallom magam szlováknak, minthogy semmi nem kényszerít rá. Talán csak a szlovák őseim iránti tisztelet, mert nem lenne tiszta a lelkiismeretem, ha megtagadnám a gyökereimet. De ezzel a választásommal alaposan meg is nehezítem az életemet.

Ha szlovák vagyok, nem vagyok magyar. A magyarok országában nem mindig jó "nem magyarnak" lenni. Az ember gyakran periférián levőnek és mellőzöttnek érzi magát. Ha egy magyartól megkérdezik, hány magyar él a Földön, úgy kezd számolni, hogy tíz millió Magyarországon, aztán ennyi meg ennyi Erdélyben, Felvidéken stb. Tehát tíz millió Magyarországon. De ha Magyarországnak pontosan ennyi lakosa van, akkor csak magyarok élnek itt. De akkor hol vagyok én? Nem is beszélve a többi szlovákról, románról, szerbről, németről, a romákat nem is említve. Hova vagyunk mi, "nem magyarok" beszámítva a magunk személyi igazolványaival? Egyáltalán ez a táj az én hazám is? Hiszen velem itt nem is számolnak.

Vagy idézhetném az elhunyt Antall Józsefet, aki kijelentette, hogy 15 millió magyar miniszterelnöke akar lenni, az egész magyar nemzeté, és a munkájával az egész nemzetet szeretné szolgálni. Nem fűzte hozzá, hogy egyidejűleg a nem-magyar polgártársainak is jó miniszterelnöke akar lenni. Csak nem összekeverte Antall úr a nemzet és az állam fogalmait? Ez kizárt, hisz történész volt. És megint felmerül a kérdés: hol az én helyem? Ha a nemzet azonos az állammal - ahogy ezt az amerikaiak gondolják -, akkor ebbe a magyar nemzetbe én is beletartozom. De ha ez a nemzet 15 milliós - ahogyan ezt Antall úr és a politikai elit nagy része értelmezi -, akkor az nem lehet azonos a 10 millió lakosú állammal, hanem csakis a kárpát-medencei teljes magyar populációval. Ebben az esetben én, mint mint szlovák, nem tartozom ehhez a nemzethez. Ezt a dilemmát felvetettem magának Antallnak Józsefnek is. Ő azonban semmi lényeges ellentétet nem látott, hiszen szerinte a problémáink és érdekeink közösek. Talán igaza volt. De miért csak nálunk van ez így? A szomszédos országogban miért nincsenek közös érdekeik kisebbségnek és a többsességnek? Ott miért nem tud a kisebbég is besololódni a nemzetbe?

De hozhatok konkrétabb, személyesebb példát is. Mostani miniszterelnökünk, Orbán úr is lelkes élharcosa a szomszéd államokban élő magyarok jogainak. Tavaly például erdélyi magyarok előtt mondott beszédet, melyben a Romániában létrehozandó magyar egyetem kérdésével is foglalkozott. Többek között azt mondta, hogy reméli eljönaz az az idő, amikor mindenki saját anyanyelvén tanulhat. Éppen akkor tért vissza a lányom Kassáról, ahol elvégezte az Állatorvosi Egyetemet. Kiderült, hogy a diplomáját Magyarországon nem ismerik el, amíg le nem tesz öt államvizsgát a pesti egyetemen. Gyakorlatilag az összes legfontosabb vizsgáit meg kell ismételnie, melyeket már Kassán letett. És természetesen magyarul! Hol vannak hát a miniszetrelnök úr fennkölt gondolatai az anyanyelven való tanulásról? Miért nem csinál rendet először a saját háza táján, ahol erre a teljes jogköre is megvan? Aztán felőlem bírálhatja a szomszédokat is. Írtam neki egy levelet, melyben feltettem neki ezt a kérdést és leírtam lányom esetét a diplomájával. Nem volt olyan szerencsém, mint Antall úrral, mivel nem válaszolt. Csak a titkárságának egyik munkatársa értesített, hogy a levelemet elküldték az Oktatási Minisztériumba. Egy hónap múlva levelet kaptam a minisztériumból, melyben felsorolták a honosítással kapcsolatos jogszabályok hosszú jegyzékét. De arra, hogy tulajdonképpen mi is a helyzet az anyanyelvi képzés elvével, a minisztérium sem válaszolt. Megint arra a következtetésre kellett jutnom, hogy egy olyan államban élek, amely számára a nemzetiségi államporgárainak problémái közömbösek. Semmibe vettek egy olyan ügyben, amelyért harcolnak, ha a magyarok jogairól van szó.

Sebaj, ha Magyarországon mellőznek, lehet, hogy kellek Szlovákiában! Hisz logikus lenne a feltételezés, hogy a szlovák miniszterelnök is - magyar kollégájához hasonlóan - egész nemzetének miniszterelnöke akar lenni, nemzete azon részéé is, amely a Szlovák területén kívül él. Én azonban, mint szlovák, Szlovákiában nem kapok túl sok gondoskodást. Legfeljebb megdícsérnek azért, hogy egész jól tudok szlovákul, ami nagyon szép teljesítmény egy magyartól. A magyarokról ugyanis úgy tudják, hogy nem szívesen tanulnak idegen nyelveket. Úgy tekintenek tehát rám, mint egy különc magyarra, aki megtanult szlovákul. S hogy tökéletesíthessem szlovák nyelvtudásomat, néhány szlovák könyvet kapok ajándékba. Csak érdekesség képpen, Schuster elnök úrtól is kaptam egy könyvet - Kassáról, angolul. Igaza volt, az angolom sem tökéletes. Szlovákiában persze a szakértők másképp látják a dolgot. Nagyon jól ismerik a helyzetünket és őszintén érdeklődnek a problémáink iránt, de többségük az itteni szlovák nyelv és kultúra helyzetét reménytelennek tartja. Néhányan őszintén bevallják, hogy véleményük szerint semmi sem képes megmenteni szlovák nyelvet Magyarországon, legjobb esetben az agóniáját lehet meghosszabbítani.

Ilyen tapasztalatok után nem könnyű optimistának maradni. Itthon semmibe vesznek, ott, Szlovákiában már leírtak, mint szlovákot. Akkor hát hová tartozom? Tulajdonképpen ki vagyok én ? Még szlovák, vagy már magyar ?

Kettős kötődés

Ebből a skizofrén helyzetből kiutat jelenthetne egy speciális ideológia, melyet "kettős kötődésnek" nevezünk. Ez az ideológia nem régen jött létre és elsősorban humán értelmiségünk körében terjed. Eszerint az elmélet szerint nem kell egy nemzetet kiválasztanom, hanem egyszerre lehetek ugyanúgy magyar és szlovák is. A magyar és a szlovák nemzet egyaránt közel állhat hozzám.

Első hallásra ez a gondolat nagyon szimpatikusnak tűnik. Megismerni két kultúrát, mindkettőben otthon lenni, két nyelvet beszélni - mindez gazdagabbá teszi az embert és új perspektívákat nyit előtte. Sőt, ez a "kettős kötődésű" kisebbség ama nevezetes híd szerepét is betölthetné, mely összekapcsol két nemzetet. Betölthetné, ha a világnak nem ezen a részén élnénk, ahol a nemzetek közti viszonyok oly sok konfliktussal, megoldatlan problémmal, régi sérelemmel és begyógyulatlan sebbel terheltek. Ilyen súlyos probléma például Trianon és a dunai vízierőmű.

Trianon: az egyik oldalon a nemzet tragédiája, a másikon felszabadulás az ezeréves elnyomás alól. Bős-Nagymaros: ördögi mű az egyik oldalon, hatalmas technikai bravúr a másikon.
Tegyünk egy kísérletet, és szembesítsük a "kettős kötődést" Trianonnal. Ha ezt a "kettős kötődést" komolyan veszem, akkor egyszerre kell egyetértenem Trianonnal, és elítélnem azt. De bármilyen vélemény, mely elismeri, hogy Trianonnak pozitív oldala is lehetett, vagy például lehetővé tette a kisebbségek nemzeti fejlődését, felháborodást vált ki a magyarokból. Kategorikusan elutasítják az effajta interpretációt és azzal érvelnek, hogy a Nagy Magyarország egy tökéletes gazdasági egység volt, és mindnyájan sokkal jobban élnénk, ha együtt maradtunk volna. A másik oldalon bármilyen vélemény, mely kétségbe vonja a Szlovákia és Magyarország közötti határt, felháborodást kelt a szlovákoknál. Ők azzal érvelnek, hogy a szlovák etnikum déli határa az erőszakos magyarosítás előtt még délebbre volt, mint a trianoni határ. Ha nem akarok összeveszni egyik oldallal sem, és kitartok a "kettős kötődésem" mellet, legokosabb, ha hallgatok. De további tíz, hasonlóan komplikált példát is hozhatnék. Ezért úgy gondolom, hogy kettős kötődésben élni manapság fikció. A jelenlegi politika és az általa manipulált közvélemény nemzeti kérdésekben nem tolerálja a kompromiszumokat. Az oktatásügy és az egyházak szintén nemzeti alapon állnak és kevés empátiát mutatnak a szomszédos nemzetek és nemzeti kisebbségek gondjai iránt. Szerencsére vannak olyan emberek, tudósok, értelmiségiek, itt-ott politikusok is, akik hajlandók figyelembe venni a másik oldalt is és a problémák megoldását a nemzetek közeledése, és nem az egyoldalúan hasznos intézkedések útján keresik. Az a politikus, aki ilyen nézeteket vall és ilyen programja van, nem sok szavazatot kap a választásokon. A szavazóknak jobban tetszik a kissé konfrontatív nemzeti ideológia.

A kettős kötődés nagyon jó ideológia annak a skizofréniának leplezésére, melybe a teljes asszimilációhoz vezető úton kerültünk. Egyirányú utcában lépegetünk, visszafordíthatatlanul távolodunk a régi szlovák gyökerektől és egy új magyar identitás felé közeledünk. Ellenkező irányba nem lehet menni. Sajnáljuk ezeket a gyökereket, de nincs más választásunk. Voltak, akik megpróbáltak visszatérni ezekhez a gyökerekhez. Csak az érték el, hogy a többiek értetlenül néznek rájuk, mint arra az autósra, aki ellenkező irányban hajt az egyirányú úton. Lehetséges ugyan, de kockázatos, konfrontatív, és értelmetlen.

Példás nemzetiségi törvény

Nagyon igazságtalan lennék, ha nem tennék említést a nemzetiségi törvényről. Magyarország ugyanis büszkélkedhet a nemzeti és etnikai kisebbségek jogairól szóló törvénnyel. E törvény elfogadásával Magyarország jó példát mutatott egész Európának és nemzetközi elismerést kapott még Amerikától is. A gyakorlati megvalósítás során azonban súlyos hiányosságok mutatkoztak. Kiderült, hogy a törvény szép alapelveket deklarál, de a megvalósításukhoz nem biztosít feltételeket és eszközöket. Nem valósult meg a többi törvénynek a nemzetiségi törvénnyel való összehangolása sem. Így például hiába deklarálja a nemzetiségi törvény a kisebbségek jogát a parlamenti képviseletre, ha a választójogi törvény nem teszi lehetővé kisebbségi képviselők megválasztását. Feleslegesen van a törvényben az anyanyelvi oktatáshoz való jog, vagy a kisebbségi nyelvek használatának lehetősége a hivatalokban és a közéletben, amikor hiányzik hozzá a szükséges infrastruktúra, az intézmények és az anyagi eszközök. Nem elég deklarálni a nemzetiségi nyelven való oktatás jogát, ha az ilyen iskoláknak nincsenek eszközei. Nem elég kijelenteni, hogy a nemzetiségi állampolgárnak joga van az anyaországban tanulni, ha a megszerzett képesítést nem ismerik el Magyarországon.

A nemzetiségi törvény tehát csak elméleti síkon marad és hatása az aktuális kormánygarnitúra és a helyi önkormányzatok jó vagy rossz indulatán múlik. Nehéz nem egyetérteni azzal a gyanúval, hogy a törvényalkotók szándéka nem az itt élő kisebbségek problémáinak megoldása volt. Sokal inkább az volt a céljuk, hogy újabb eszközt hozzanak létre a szomszéd országokkal szembeni nyomásgyakorláshoz a határon túli magyarok érdekében.

Kulturális autonómia

A nemzetiségi törvény deklarálja a kisebbségek önkormányozáshoz és kulturális autonómiához való jogát. A kisebbségek autonómiája nagyon érzékeny kérdés ebben a régióban, mert magában hordja az állam dezintegrációjának csíráit. A kulturális autonómia, mint olyan még nem veszélyeztet semmit, de azzal, hogy etnikai alapon jön létre, egyfajta előfutára lehet az etnikai kisebbség területi autonómiára irányuló igényének, amit már csak egy lépés választ el a szeparatizmustól. Ezért annyira óvatosak a szomszéd államok kormányai, amikor a határon túli magyarok autonómiát követelnek.

Nálunk, Magyarországon nincs ilyen veszély, mert az itteni kisebbségek nem élnek egy tömbben, viszonylag gyenge a nemzeti tudatuk, és anyaországaik nem ösztönzik őket ilyen irányban. Mi, szlovákok ezért létrehozhatjuk Magyarországon a magunk kulturális autonómiánkat, mert ezzel valószínűleg nem váltjuk ki a többség politikai aggodalmait. Ne legyenek azonban túlzott illúzióink, ne várjunk tőle csodákat. Semmiféle kulturális autonómia sem képes kulturális életet serkenteni olyan kultúrában, amelyet az emberek nem ismernek. Mi, itt élő szlovákok megszoktuk a magyar kultúrát, a szlovák kultúrát inkább a folklórral kapcsoljuk össze. Minden, amit magas- vagy modern kultúrának nevezhetnénk, magyar vagy angol nyelven került hozzánk. Azután itt vannak az irodalmi szlovák nyelvvel kapcsolatos nehézségeink is. Túlnyomó többségünk tájnyelven beszél és nem tanulta meg az irodalmi szlovák nyelvet, ezért nem érti jól a szlovákiai szlovákokat. Paradoxon, hogy az a humán elit, amely tudja az irodalmi nyelvet és átadhatná azt a következő nemzedékeknek - szélesítve ezzel a modern szlovák kultúra intellektuális bázisát -, egyre gyakrabban járatja gyerekeit magyar iskolákba.

A nyelv

A nemzetiségi kisebbségek túlélésének kulcskérdése anyanyelvük megőrzése. Éppen ez a legnagyobb bajunk. Közösségeinkben a szlovák nyelv már szinte minden szerepét elveszette. Már a családokon belüli érintkezés eszközeként is eltűnőben van. Húsz évvel ezelőtt még nem számított ritkaságnak, ha családi körben szlovákul beszéltek. Folyamatosan kihalt, kihalóban van az az utolsó nemzedék, melynek a szlovák az első nyelve volt. A mai felnőtt generáció már csak passzív módon tud szlovákul; értik a beszédet, de már csak nagyon nehezen fejezik ki magukat. Előnyben részesítik a magyar nyelvet, amelyet tökéletesen beszélnek. Gyenge szlovák nyelvtudásuk miatt néhányan szégyellik is magukat, és ezért kerülik a szlovákiai szlovákokkal való találkozást. Előfordul olyan paradox helyzet, hogy amikor delegáció érkezik Szlovákiából, a mi szlovákjaink valósággal fellélegeznek, ha a vendékek között magyar is van, akivel lehet magyarul beszélni és nem kell a szlovák nyelvvel kínlódni.

Gyakran kérdeznek minket, miért hagyjuk, hogy kihaljon a szlovák nyelv? Miért nem óvjuk, ápoljuk, használjuk? Hiszen a vajdasági és nagylaki szlovákok, akik ugyanahhoz a délalföldi nyelvi szigethez tartoznak, megőrizték a nyelvüket. Ennek egyik oka az lehetett, hogy esetükben megváltozott az államnyelv, és ennek következtetében megszűnt a magyarosító nyomás. Ez Trianon egyik pozitívuma. Nálunk ez a nyomás megmaradt, sőt, erősödött, sikeresen kiszorítva a szlovák nyelvet a társadalmi és gazdasági életből, és nagyon sokáig a szlovák nyelvű kultúra intézményeinek létrehozására irányuló minden kísérletet lehetetlenné tett. Olyan helyzetbe kerültünk, hogy bár még létezik szlovák nyelvünk, de funkciók nélkül. Egy kis szlovák nyelvész társaságon és a humán értelmiségen kívül már senkinek nincs rá szüksége. Sem a munkában, sem a társadalmi életben, de már a családi kapcsolatokban sem. Divatos kifejezéssel élve: az élet nem motivál minket arra, hogy megőrizzük.

Vegyünk például egy mérnököt, orvost vagy egy olyan kutatót, mint én vagyok. Mindnyájan magyar felsőoktatási intéznményekben tanultunk, magyar tankönyvekből. A magyar szaknyelvet és terminológiát ismerjük. Soha nem volt, most sem létezik Magyarországon olyan könyvesbolt, ahol szlovák szakirodalmat árulnának. Az egyetem elvégzése után szembesültünk a valósággal: ha haladni akarunk a technikával és tudománnyal, folyamatosan tanulnunk kell. A természet- és műszaki tudományok azonban nemzetköziek és a szakirodalom nyelve az angol. Ez valójában Amerika diktátuma, amely már több évtizede uralja a természettudományi kutatásokat. Ehhez az egész világnak alkalmazkodnia kell és meg kell tanulnia angolul. Szlovákiában is, Magyarországon is. Nekünk, nem-amerikaiaknak nagy hátrány az, hogy a kis államnyelveken való tanulás után még az angol szaknyelvet is el kell elsajátítanunk. Az ameriaiaknak elég egy nyelv mindenhez. Az angol szaknyelvben való jártasságnak azonban van egy nagy előnye. Az egész világon minden kollégámmal megértetem magam a szakmámban, mert ezen a nyelven mindenki tud velem beszélni. Még a szlovákiai kollégáim is. Nem vagyok tehát érdekelt abban, hogy a szlovák szaknyelvet megtanuljam. Ha ezt mégis megteszem, annak más, nem praktikus oka van. Én megtettem, de nem azért, mintha szükségem lett volna rá a munkában.

Összegző értékelés

Hogyan értékelem összességében kisebbségünk helyzetét? Rossz-e, vagy jó? A válasz attól függ, mely kritériumokat részesítem előnyben. Ha a nemzetiség - mint nyelvi és kulturális kisebbség - túlélése a legfontosabb kritérium, akkor a helyzet tragikus. Nem hiszem, hogy esélyünk lenne a fennmaradásra ilyen társadalmi és anyagi feltételek mellett, a kormány és a parlament politikai jóindulatának ilyen hiánya mellett. Ebből a szempontból a magyar nemzetiségi politika a legrosszabb az egész régióban, mivel nem képes kisebbségeinek teljes nyelvi asszimilációját megakadályozni.

Nem állíthatom azonban, hogy erős politikai nyomás alatt lennénk. Nem kényszerülünk feladni nemzeti identitásunkat. Ebből a szempontpól a helyzet jó. De a kormány politikája velünk szemben kétarcú. Nem fordít ránk sok figyelmet, mert valószínűleg tudatában van annak, hogy nem vagyunk képesek politikai önvédelemre. Nem vagyunk öntudatos határon túli magyarok, nincsenek politikai ambícióink és nincs bátorságunk panaszainkkal nemzetközi fórumokhoz fordulni. Mi jó kisebbség vagyunk, szófogadók, lojálisak, talán egy kicsit szolgalelkűek is. Énekelünk, táncolunk, szeretjük a hazánkat, nem nyilatkozunk róla gyalázkodva és nem gátoljuk a kormány politikai ambícióit, amikor nyomást gyakorol a szomszédos országokra azzal a céllal, hogy olyan jogokat is kikényszerítsen az ottani magyar kisebbségeknek, amelyek nekünk sincsenek. A szomszéd államok nem csak a gazdasági sikerekért irigyelhetik Magyarországot, hanem békeszerető és alkalmazkodó kisebbségeiért is.